Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bellovics Gábor SJ újmiséje Győr-Újváros első nagyböjti lelki napján

2018.03.18

dscn0192.jpgTemplomunk első nagyböjti lelki napjára került sor 2018. március 18-án, nagyböjt V. vasárnapján, plébánosunk Németh Gábor atya szervezésében. Lelki napunkat a délelőtti ünnepi szentmise keretében tartottuk meg. Az ünnepi szentmisét bemutatta és a szentbeszédben tanított minket Bellovics Gábor SJ újmisés jezsuita szerzetes atya. A szentmise zenei szolgálatát templomunk szkólája végezte, akik lélekemelő előadásban szólaltatták meg Halmos László győri miséjét, illetve a legszebb nagyböjti kórus motettákat. A szentmise végén a jezsuita szerzetes újmisés áldásban részesítette a megjelent híveket. 

 

A közelmúltban diákok kérdezték tőlem a következőt: Miért kellett Jézusnak meghalnia?
Azért kellett meghalnia érettünk, hogy meg tudjon menteni – kezdte homíliáját a jezsuita szerzetes.
Az evangéliumok nagy része arról szól, hogy Jézus mit tesz és mond, és mit üzen számunkra nekünk, embereknek. Jézus, amit tesz és mond, az mind a gyógyulásról, az életről és az örömről szólnak. S a kor embere mégis belekerül abba a helyzetbe, hogy ez is gyanús. Mert ott vannak a szabályok, amit Jézus látszólag áthág, ott van a törvény, amit Jézus látszólag figyelmen kívül hagy. A kor embere valami útján írták az élet szabályait. És szíveskedjék az Isten is tartani magát az emberek által szabott szabályokhoz.


De Jézus ebbe nem megy bele. Jézus, amit nekünk szeretne elmondani, az az Isten atyai szeretete. Az, hogy Isten feltétel nélkül véglegesen elköteleződik az ember mellett. Ez odáig viszi a szabadságot adó Istent, hogy engedi, hogy az emberek megöljék Jézust. És Jézus Krisztusban az Isten meghal. 
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, mitől félünk legjobban az életben? Nem kell kimondani a választ, mindannyian nagyon jól tudjuk. 

A szentleckéből hallottuk „a szenvedésből tanult engedelmességet.” Mert talán egyvalami nem volt meg az Istennek. Ez a fajta szenvedés tapasztalat, ami a mi életünkben bizony újra és újra jelenvalóvá válik…
Igyekszünk az életünket szenvedés, fájdalom és konfliktusmentessé tenni, sőt figyelmen kívül is hagyhatjuk őket, de nem fog működni.  A kérdés nem az, hogy jelentkezik-e a probléma, hanem, hogy mit kezdünk vele - emelte ki a szentmise szónoka.
Nézzünk szembe a valósággal, ami van. És ha van, tudunk-e valamit kezdeni vele. Tudjuk-e az élet teljességébe vinni ezeket?


A Jézus Krisztusba vetett keresztény hitünk nagyon is két lábbal a földön járó, hús-vér embernek való hit, amely nem riaszt vissza, hogy szembe nézzen a valósággal.  Mindezekkel együtt felnézek Isten szent Fiára. Abból fakadóan erőt és bizalmat merítve képesek leszünk, hogy segítsük egymás életét, hogy egymás javát szolgáljuk.
Dönthetünk arról, hogyan alakítjuk az életünket. És igazából az életnek a nagy kérdése az, hogy amit mindannyian kaptunk, - a szabad akarat és az emberi méltóság-, mit kezdünk vele, mire használjuk. Képesek vagyunk arra, hogy döntsünk a folytonos kiengesztelődés, a megbocsátás mellett, hogy esélyt adjunk a másiknak.
Sokszor mondják, hogy, „de én már annyiszor megpróbáltam, újra és újra valahogy esélyt adtam a másiknak, de hát nem tudott vele élni. A végtelenségig nem lehet ezt csinálni.”
Ha valakinek lenne hatalma és oka azt mondani, hogy „én ezt már biztosan nem csinálnám tovább az emberekkel”, az az Isten volna.
De Isten azt mondja, hogy az ő természete az, hogy megbocsát. Valamiképpen ezt kellene „leutánozni”.

 

Majd a  jezsuita újmisés így folytatta: Sokan mondják ma, hogy a keresztény Európát meg kell védeni. De, hogy ma Európa mennyire keresztény… valószínűleg Európában minden keresztény, csak az ember nem. A múltunk, a templomaink, a demokráciánk, a kultúránk: ezek bizony nagyon keresztényi. De hol van a tartalom? Hol van az, amiért ez létrejött? Azt mondom, ne arra vigyázzunk, hogy csak szép múzeumként maradjon meg ez az épített és szellemi jó, hanem próbáljuk meg ennek a lényegét visszaadni.
Gábor atya a közelmúltban átélt élményét is megosztotta a hit jelentőségével kapcsolatban: Augusztusban Libanonban jártam a közel keleten, ahol igen nyomorúságos élet van. 30 napot töltöttünk fiatal jezsuitákkal, hogy megismerjük az ottani helyzetet. 


Libanon pici ország, 4 millió emberrel. Ebbe az országba a 4 millió lakoshoz 1 hónap alatt 2 és fél millió menekült érkezett Szíriából a sok merénylet és robbantások okán. Nem lehet elképzelni, hogy mi van ott, azokkal az emberekkel. Ahogy jártuk a menekülttáborokat, kiló métereken keresztül, rongyokból készített sátrakban éltek, milliók… olyan körülmények között élnek, amilyenbe mi Európaiak az állatainkat sem tartanánk. 
Az egyik vasárnap egy keresztény templomban voltunk, ahol szentmisén vettek részt az emberek. Az a kérdés volt bennem, hogy olyan szívesen megkérdezném valamelyikkőjüktől, hogy mit jelent számukra Jézus Krisztus? Hátha megtudják fogalmazni. De rájöttem, hogy nem kell ezt megkérdezni, mert láttam és éreztem, mit jelent számukra a kereszténység: Mindent. 
Gyönyörű volt látni ott a határvidéken a libanoni és muzulmán többségű országban, mely talán az egyetlen hely, ahol a keresztények és a muzulmánok békében együtt élnek és amely ezt az alkotmányos rendszer is biztosítja. De havonta egyszer ott is felrobbantanak helyeket, ami keresztény jelentőségű. Van abban is kockázat, hogy egy vasárnapi miséről nem érnek haza az emberek…
Megfogalmazódott bennem: nem félnek így az emberek a templomokban? 


Szép volt látni, ahogy fél órával a mise előtt kezdtek megjelenni a keresztények az utcán, jőve a templomba. Jöttek a férjek elegánsan, karöltve feleségükkel, gyermekeikkel. Mivel nagy zsibvásár volt az utcákon nem csak őket lehetett látni, hanem a  nagy többségű muzulmánokat: a feleség hátul párlépéssel a férje előtt lehajtott fejjel, teljesen eltakarva, méltatlanul…
Ott értettük meg, amit az egyik családanya jól meg is fogalmazott. Megkérdeztem, hogy nem félnek vasárnak eljönni a templomba? Végigmért, majd megkérdezte szépen angolul: „Maga akar pap lenni? „ Kicsit elszégyelltem magam. Majd ez a keresztény édesanya a következőket mondta: „Dehogynem félek, de Jézus Krisztus számunkra az emberi méltóságunkat jelenti. Azért lehetek egyenlő a férjemmel, azért lehet saját döntésem, azért lehetek felvilágosult, egyenrangú nő, mert Jézus Krisztustól kaptam az emberi méltóságomat, az életet, a hitemet… őt tagadjam meg?”

 

Ezek a történetek tanítanak, hogy felfedezzük, semmitől nem kell félnünk. Adjunk ezért hálát a legnagyobb kincsünkért, a hitünkért, amit kaptunk Jézus Krisztus által – zárta szavait a mosonmagyaróvári származású újmisés jezsuita atya.

 

Az eseményről készült fotókat megtekintheti itt.

 

Szöveg-fotó: H. Csaba